PROJECT DC egy futurisztikus-disztópikus, Non Real Time szerepjáték, mely a 22. század közepén játszódik, egy negyedik világháborút követően. Az elhúzódó háborút halál, szenvedés és pusztulás jellemezte, akárcsak az azt követő évtizedes telet, amelyet a ledobott bombák okoztak. A hó elolvadt, a Föld azonban épp oly halott, mint alatta – a világ élhetetlen azok számára, akik nem a mesterséges ózonréteggel, úgynevezett burokkal fedett városokban laknak, oda azonban születni kell, szerencsésen bekerülni, vagy kihasználni a számtalan illegális bejutási módot.
A játékunk csak és kizárólag a szórakozást szolgálja, nem célunk elmerülni a sci-fik és tudományos útvesztők mélyén, a történetünk is a karakterek személyes élményein, útján alapszik. Bármikor szívesen látjuk a csatlakozókat!
NYITÁS Talán akadnak még szürke foltok a térképen, és még lehet, hogy egy modul három hellyel arrébb ugrik, de a játék már beindult, az igénylések rég nyitva, keresett karakterek és történeti-, valamint kapcsolati szálakra mindig vevő játékosok várják új társaikat!
LEÍRÁSOK
KARAKTEREK
JÁTÉK
FC LISTA
KERESETT KARAKTEREK
HIRDETŐ
TUMBLR
KREDIT

 
Válasz írása
Új Topic
Szavazás indítása

 Rowan & Luke || home on the range
Lucas Bennett
 Posted: Aug 8 2017, 08:08 PM
Quote
Nincs
Offline
Magasság:
190 cm
Szemszín:
kék
Hajszín:
szőke
Kor:
43
6
bejegyzés
Nikolaj Coster-Waldau
Kitaszított
ex-rendfenntartó
Házas


Lucas Bennett
Előzmények

A horizont még éppen csak kezdte magára ölteni lilás-narancsos árnyalatát, amikor Lucas maga mögött hagyta a Cane-tábort, a nap pedig mostanra már fullasztóvá melegítette a sivatagi levegőt. A golyóálló felszerelés legalább húsz plusz kilót dobott Lucasra, olyan részei is izzadtak, amikről még ő sem gondolta volna, és az izzadtságcseppek külön kiélezték a tényt, hogy a homok gyorsan beeszi magát az ember ruhája alá. Nagyon gyorsan. Mindenhová.
Szinte el is hittem, hogy nem én vagyok a napod fénypontja – vigyorodott el Rowan szavait hallva. Már rég maga mögött hagyta azokat az időket, amikor egy ilyesmit a lelkére vett volna; ahhoz túl sok idegszálát koptatták el az emberek, és túl sok homokszemcse ropogott a foga alatt. Különben sem akkor kezd az ember fia önérzeteskedni, mikor épp öngyilkos küldetésre akar rávenni valakit; mert kétségkívül az volt, egyenesen az a fajta, felesleges veszéllyel járó, amikről Jennyt beszélte le folyton. Az egyik tiszavirágéletű vitájuk hevében még valami olyasmit is megjegyzett, hogy talán direkt kekeckedik a halállal; mint mikor az emberek kiállnak a szakadék szélére, kíváncsian várva, vajon a mélység rántja-e le őket, vagy maguktól engednek a csábításnak. Azóta ő is besorolt az őrültek sávjába.
Úgy érted, rajtad és a T-800-ason kívül? Én, a sziporkáim, és a hazaszeretet. – Bár az idegesség jeleit nem mutatta, valójában még kevésbé volt biztos abban, hogy Rowan beleegyezik a segítségbe, mint mikor elindult. Valójában nem volt oka rá; és valójában Luke-nak sem. Egyszerűen el kellett szabadulnia, és tenni valamit, valami érdemlegeset, ami nem merült ki abban, hogy a drótkerítést foltozgatta. A férfi válaszára szája széle keserű mosolyra rándult a szakálla alatt. – A legjobb kapcsolatokban is akadnak viharok.
Az övé a józan eszével nagyjából két éve tartott.
Mikor Rowan végül elkezdett alkudozni, Lucas kiengedett egy olyan levegőt, melyet észre sem vett, hogy bent tartott. Azért hagyta maga mögött a többieket, mert el akart szakadnia a sok taknyostól, akik még abban reménykedhettek, hogy némi szerencsével egy nap belépést nyernek DC-be, úgy, hogy ehhez nem kell rendfenntartói sorfalon keresztül vergődniük magukat, vagy attól félniük, hogy emiatt a családjuk retorzió áldozata lesz. Egészen más volt vágyni valamire, amiről tudod, hogy jobb, mint ami most van, mint az, ha visszavágysz valamit, amit elvettek tőled; ezt pedig kevesen értették meg úgy, mint Rowan Doyle. Még ha nem is beszéltek ilyesmiről – a beszélgetéseik rendszerint katonatörténetek meséléséből és a legutóbb rendszeresített rendfenntartói fegyverarzenál kontra és pro érveinek fejtegetéséből állt, beszólásokkal fűszerezve –, néha kellett valaki, aki emlékezteti, hogy más is túlélte már az egyedüllétet, és állhatatos meg nem halásával visszarántja a szakadék széléről.
Tizenöt. És tiéd a nagyobb rész a tartós dolgokból – ajánlott egy fokkal elfogadhatóbb részesedést, bár úgy sejtette, a végén úgyis húsz százaléknál maradnak majd, de remélte, hogy a konzervekkel való engedékenységével talán letornázhat néhány százalékot. Amilyen ütemben Robenáék csapata fogyasztotta a kaját, csoda volt, hogy még nem haltak éhen; nem sokszor volt alkalmuk huzamosabb ideig tárolni bármit. Az antennák említésére összevonta a szemöldökét. – Új bizgentyűt akarsz beépíteni Sevenbe? Lassan svájcibicska lesz belőle.
Igazából nem volt szüksége antennákra, úgyhogy nem ellenkezett. A burkon belül Lucas rengeteg androiddal találkozott, még a boszorkányüldözésük előtt, de egyik sem volt olyan öreg, mint amennyire Doyle társa volt, már ha jól értelmezte, amiket Rowan néha hajlandó volt lefordítani neki a néma robot jeleléseiből. Néha eltűnődött azon, vajon mennyi különbség van Shepard és az újabb modellek között; hol jött létre a határ a robot és az emberszerű érzések között? Ha valaki Lucast kérdezte, ő nem sok különbséget látott az android és saját maga között, leszámítva azt, hogy előbbi az idők végéig fogja járni a sivatagot, hacsak addig meg nem eszi a rozsda, vagy nem jönnek vissza a többi alkatrészéért is.
Némán indult a mellette elmasírozó Rowan után, és bár a benzinkút falának fele már rég berobbant, az árnyékból kilépve mégis arcon csapta a forróság. Majdnem biztos volt benne, hogy a mellényén rántottát lehetett volna sütni. Meg kellett hagyni, hogy nem csak azért volt logikus döntés félig-meddig szívességet kérni Doyle-tól az akcióval, mert magány és magány között is volt különbség; a homokfutója sem volt utolsó szempont, nem beszélve arról, hogy valakinek meg kell majd próbálnia mozgásra bírni a teherautót, ha odaérnek. Lucasnak odahaza néha még azt is nehezére esett felfognia, hogy működnek az egyszerű személyi számítógépek (Seven és társai ilyesformán kész enigmát jelentettek a számára, és inkább a mágia kategóriába sorolta volna, az olyan fenomenonok közé, mint a hit, a déja vu, vagy hogy Jenny mindig elsőre megtalálta azt, amit Lucas azelőtt hússzor megnézett ugyanazon a helyen).
Vagy inkább ne teszteljük feleslegesen a golyóállóságát – vetette fel az ötletet, kissé sértetten. Szép, azt várta Rowantől, hogy majd visszarántja, erre kész lett volna saját maga lelökni, hogy megnézze, hogy gyorsul zuhanás közben, pusztán tudományos szempontból. – Csak annyiról szólt a fáma, hogy elakadt… Tegnapelőtt, délután. Ha a K-sok hallottak róla, már rég kipakolták az egészet, az meg már messziről feltűnik majd; ha nem, akkor meg minél hamarabb végeznünk kell.
Igazából minél többet gondolkodott rajta, annál lehetetlenebbnek tűnt az, hogy bármi értelme is lenne a kiruccanásnak. Az értékes szállítmányok nem akadnak el csak úgy; bár az is igaz, hogy senki sem állította, hogy nem direkt akasztották meg. Lucas maga is foglalkozott hasonló ügyekkel annak idején; amikor a régi világban még értékesnek tartott műtárgyak, közpénzek vagy épp politikai akadályok tűntek el hasonló módon, hogy aztán elvesszenek a feketepiac süllyesztőjében. Ha valakinek mondjuk épp festményeket volt kedve csempészni, talán nem foglalkozott a rakomány többi részével; míg a burok alatt élt, Lucas is gondolkodás nélkül arrébb rúgott volna egy zöldborsókonzervet, csak azért, mert mondjuk horpadt. És mert zöldborsó. Most még a brokkoli gondolata is vonzotta, egy jó adag salátáért pedig kifejezetten sokat megadott volna, kevés friss dolgot lehetett találni a sivatag kellős közepén.
A zöldségekről szóló gondolataiból Doyle következő kérdése zökkentette ki. – Kaptam alapvető tűzszerész kiképzést, de azért nem tenném rá a karomat – húzta el a száját. – Tündeszemed mit lát? Remélem, kaptál bele valami szkennert… – Megkereste a térképen a helyet, ahol úgy tudta, a teherautó elakadt, és rámutatott, hogy Rowan is láthassa. Egy kisváros romjai kellős közepén volt, úgyhogy Luke csak remélhette, hogy a fizikai akadály mondjuk egy eldőlt villanyoszlop volt, nem pedig az, hogy a K-17 mindenkit kivégzett. Az út nagy részét ezt követően hallgatólagos csendben töltötte; igazság szerint Ő számított a legbeszédesebbnek hármójuk közül, így ha ő nem szólalt volna meg néhány kilóméterrel odébb, mikor a sivatagot már felváltotta az erdőség, mely lassan, de biztosan foglalta vissza az elhagyatott és félig felrobbantott városokat, akkor valószínűleg egészen az öbölig csendben lesznek.
Hé, hé, hé! – ragadta meg hirtelen Rowan karját, miközben élesen oldalra kapta a fejét. Egészen úgy érezte magát, mint egy kutya, ahogy kihajolt az ablakon, csak ő nem szagot fogott, hanem a szeme akadt meg valamin. A mutatóujjával körözve jelezte Rowannek, hogy tolasson egy kicsit vissza, arra a helyre, ahol épp kilátott az egyik elkerülőút felé, mely ösvényt vágott a tölgyesek között. Ott, a távolban, ahol az üde zöldet már valami szürkés-kékes fátyollal fedte a levegő, valami villogott. Luke néhány pillanatig figyelte, hogy biztosra mehessen, nem véletlenszerű a fel-felbukkanó villanás. – Te is látod? Meg kellene néznünk.

--------------------
user posted image
Email PosterEmail Poster
^
Dr. Presley Spector
 Posted: Aug 30 2017, 09:32 PM
Quote
Nincs
Offline
Magasság:
175 cm
Szemszín:
kék
Hajszín:
szőke
Kor:
35
3
bejegyzés
Emily Blunt
Várólistás
farmer
elvált


ROWAN & HOLDEN
A kerekek nyomán kitaposott ösvényt keretező fákon túl legfeljebb terméketlen földek lapultak, ezeken pedig kókadozó napraforgók ezrei sorakoztak katonásan. A maradék terület többnyire bevetetlen szántó volt; legalábbis úgy tűnt. A kvad mellett menetközben elrohanó fák rácsai közül alig lehetett kivenni valamit a túloldalból.
A három muskétás szekere egy ideje már a végeláthatatlan kukoricaföldek közé ékelt földutat koptatta, amikor Rowan figyelmét hirtelen magára vonta a láthatár különös villogása.
Alig akarta elhinni, hogy épp ez lesz az első kihívás, amellyel útja során szembe kell néznie; fel volt készülve útonállókra, rajtaütésekre, rakománytolvajokra, de egy morzézó idegenre a legvadabb álmaiban sem számított. Természetesen nem kellett, hogy ez akadállyá váljon, hacsak Lucas nem nehezítette meg a dolgukat...
De Lucas megnehezítette a dolgukat.
Csak egy napelem. – vágta rá Rowan, és gázt adva csavart egyet a kormányon. Az átlátszó kifogást nem megtévesztésnek szánta, hiszen tudta jól, hogy Lucas nem féleszű, hiába is nehéz ezt megmondani a humora alapján. Doyle csupán egy szebb szinonimát használt arra, hogy Eszem ágában sincs segíteni.
Akárki is akarta magához csalogatni őket, Rowan nem bízott benne. Ha az idegennek segítségre lett volna szüksége, bármikor elmehetett volna érte Yorktownba, ami innen nem lehetett messzebb pár kilométernél – nem ragadt lakatlan szigeten vagy égig érő toronyban, hogy rögtön villognia kelljen. Ha mégis, akkor ugyan várhat Doyle segítségére. Időközben akár meg is növesztheti a haját, hogy legyen min leereszkednie az ablakból, mert ha az ex-parancsnokon múlik, akkor bizony magát kell megmentenie.
Lucas azonban nem hagyta annyiban a dolgot, úgyhogy kezdődhetett is az első menet, ami a két férfi személyiségének poláris ellentétét figyelembe véve egyébként is csak idő kérdése volt. – Zsákmányért jöttem, azzal is fogok hazamenni. – jelentette ki Rowan, és Lucas kérése ellenére nem lassított le. Ha az üzlettársa engedett volna, Rowan szó nélkül továbbhajtott volna, de nem ez volt a helyzet, így Doyle kezdetleges higgadtsága hamar cinizmusba csapott át.
Áruld el a titkod, Bennett; hogy vagy még életben egyáltalán? – kérdezte összevont szemöldökökkel, tekintetét az úton tartva. A hátuk mögött a szemét forgató Ryant dobálták az apró bukkanók és kátyúk. – Nem fogok belesétálni az első csapdába, de ha te erre vágysz, rajta.
Ha Doyle-on múlott, a nézeteltérést aligha sikerülhetett elsimítani – ha ő valamit egyszer a fejébe vett, azt bunkósbottal sem lehetett kiverni abból a kemény koponyájából. Hozzá képest Lucas maga volt a kompromisszumkészség mintaszobra, azonban ha a ranger úgy gondolta, emberi életek forognak kockán, ő sem engedett a negyvennyolcból. Legalább is a kéréséből ítélve, miszerint Rowan nélkül is kiszáll a járműből, és utánanéz a jelenségnek.
Az ex-parancsnok beletörődő fújtatással húzta meg a kormányféket, és a kvad leparkolt a porban. Miközben elégedetlenül figyelte az üléséből kikászálódó Lucas hátát, az arcán átvillant egy bizonytalan kifejezés. Kétszer is meg kellett gondolnia, hogy hagyja-e ezt a félbolondot a vesztébe rohanni.
Biztosan ezt akarod? – ráncolta a homlokát Luke-ra, aki már a porban ácsorgott, tetőtől talpig felfegyverezve. Nem mintha sokra menne ennyi cuccal, ha egy egész falkányi K-s rohanja le.
Luke ismét megerősítette Doyle-t hitében, miszerint valami komoly napszúrás lyukaszthatta ki az agyát, ami emiatt végleg leeresztett. Rowan vetett rá egy pillantást, amely nem is annyira a társa testi épsége, mint inkább elmeállapota iránti aggodalmát jelezte, majd sóhajtott egy mélyet. Egyáltalán nem örült neki, hogy két segítő kézzel kevesebb áll majd a rendelkezésére a rakományvadászaton. Lucky Luke-nak valahogy mindig sikerült megúsznia ép bőrrel, de Doyle nem a mázlista fajtából való volt.
Hát, jó... – sóhajtotta. – Nyugodj békében, Bennett. – búcsúzott el beletörődve, és törzsével ismét a kormány felé fordulva gázt adott. A brummogva beinduló jármű csomagterén ücsörgő Seven elemelte egyik kezét a gépfegyveréről, és halántéka mellett két ujjal szalutált, a kvad pedig nagy porfelhőt kavarva elrobogott.
A láthatár továbbra is villogott.

Holden a padlásszoba ablakpárkányában ülve figyelte, ahogy a szellő szelíden végigsimít a kukoricáson, itt-ott sárga csíkot húzva a láthatárig nyúló zöld...ségbe. Egy-két tehénbőgést és az unalomtól mardosott fiú felhördüléseit leszámítva tökéletes csend uralta a tájat.
Már vagy öt órája annak, hogy Holden nagynénje elindult Yorktownba alkudozni, és őt ezúttal sem vitte magával, okítván: valakinek mindig rajta kell tartania a szemét a farmon. – Vigyázz a tehenekre! Vigyázz a fikuszokra! – imitálta magának a nagynénjét nyávogva, elvégre idekint ez volt az egyetlen módja a szórakozásnak. Kivéve persze, ha az ember szeretett egész nap a tűző napon lébecolni, és békésen kérődző állatokat terelgetni.
Még, hogy vigyázni! Egy amőbában több kalandvágy van, mint ezekben a négy lábon járó fűnyírókban. Egyébként is: nem úgy volt, hogy a pukijuk rosszat tesz az ózonrétegnek? Egyáltalán hogy lehet még mindig legális a tehéntartás? Mi van, ha a BDIS illegális tehéntartáson kapja őket?! Kidobják mindkettőjüket, ahogyan a nagynénjét is a burokból? Innen már nincs hova dobni egy bűnözőt, legfeljebb a Pokolba; bár Holden már abban sem volt egészen biztos, hogy jelenleg nem pont ott tartózkodik.
Na, mindegy. Szóval, nagyjából öt órája kuporgott már a párkányban, összehajtogatva, akár egy harmonika, mivel kezdett túlnőni a beugró szélességén. Tisztán emlékezett rá, amikor még kinyújtott lábakkal is elfért ezen a valamin.
Hihetetlen, de pontosan egy óra harmincnégy perckor megtörtént a csoda: Holden egy közeledő jármű hangját hallotta. Tudta, hogy nem a nagynénje az, mivel ő többnyire lovon közlekedett, ahogy a többség tette errefelé. A fiú izgatottan felpattant, és térdre ereszkedve kihajolt az ablakon (Ó, Pres néni hogy utálná, ha most látná!), majd a láthatárt kémlelve kutatott a hang forrása után. A távolban valamiféle közlekedési alkalmatosság közeledését vélte felfedezni, ezért felugrott, és a padlásról lerohanva úgy szedte a lépcsőfokokat, mint aki izzó parázson szökdécsel. A fürdőszoba ajtaját feltépve nyelén ragadta az egyik tojásdad kézitükröt, és olyan hévvel vágtázott keresztül a házon, akár egy megbokrosodott póni.
Szinte térden csúszva landolt a kipárnázott párkányon, majd' kirepült az ablakon. A tükröt a nap felé fordítva igyekezett elkapni egy napsugarat, amit a megmentői felé irányíthat, akik időközben eltűntek egy fasor mögött.
Gyerünk... – szűrte fogai közül, miközben lázasan villogott.
Az akciónak meg is lett az eredménye: a jármű megállt, majd szimplán elhajtott a talpig felfegyverzett férfi nélkül, aki kiszállt belőle. A jövevény láttán a fiú arcáról rögtön leolvadt a mosoly; nagyjából ez volt az a pillanat, amikor Holden minden valaha elkövetett bűnét megbánta, és azt kívánta, bár visszabújhatna az anyukájába. Nem elég, hogy tehenekre kell vigyáznia, és ráadásul úgy néz ki, mint egy túlméretezett nyolcéves – még ez is!
Úgy tűnt, a férfi egyelőre nem szúrta ki őt odalentről. Remek, maradjon is így. Holden sietve eltűnt az ablakból, és elhatározta, hogy megvédi a családja örökségét, és ha kell, a hajóval együtt süllyed el!
Itt az idő reszkess, betörőt játszani. Egyébként is régóta meg akarta már mutatni valakinek ezt a kísérletet, de egyszerűen nem volt kinek megmutatnia, mivel Spectorék farmján még a madár se jár. Talán mindből chicken nugget lett a tűző napon, vagy talán a ház előtt a földbe ékelt madárijesztő lehetett az oka – akárhogy is, az általános iskolás osztályfőnökéről mintázott szalmabábunak ezennel meg voltak számlálva a percei. Kettőt egy csapásra: végre felrobbanthatja Miss Tatchert, és még Pres néni is megdicséri érte.
Míg Lucas az előudvarban lézengve kutatott segítségre szorulók után, addig Holden a kelléktárként használt garázsban guggolva, elmormolt káromkodások közepette meggyújtott egy gyufát, ami meggyújtott egy huzalt, ami meggyújtott egy madárijesztőt, és bumm!
A madárijesztő elég messze állt az idegentől ahhoz, hogy annak ne essék baja a kísérlet során, viszont előfordulhat, hogy egy kissé megzavarta a nyugalmát a váratlanul magától felrobbanó madárijesztő.
Ez történik veled is, ha nem teszed azt, amit mondok! Tedd le a fegyvert, és nem esik bajod! – hallatszott a megafon-torzította kiáltás valahonnan a ház belsejéből, de Holden hülye lett volna céltáblát csinálni magából, és megmutatni az arcát. – Ki vagy te, és mit akarsz itt?

--------------------
D R . S P E C T O R
written by Darcy
Email Poster
^
Lucas Bennett
 Posted: Aug 31 2017, 09:42 PM
Quote
Nincs
Offline
Magasság:
190 cm
Szemszín:
kék
Hajszín:
szőke
Kor:
43
6
bejegyzés
Nikolaj Coster-Waldau
Kitaszított
ex-rendfenntartó
Házas


Lucas Bennett
Egy szál napelem a kukoricaföld közepén? – vonta fel a szemöldökét. Rowan nem az a típus volt, aki bármiért is örömében ugrálni kezdett volna, a cinizmust már a csontjaiba égette a tűző nap, így a szenvtelensége nem lepte meg Lucast, mégsem volt hajlandó annyiban hagyni a dolgot. Gondterhelten nézett a távolba, a villogó fény forrása felé; észre sem vette, hogy ismét a bajszát harapdálta, míg a fogai közé nem akadt egy szőrszál. Az orrát ráncolva, halkan szentségelve piszkálta ki a metszőfogai közül, olyan undorral meredve rá, mintha nem is a sajátja volna. – Rowan, egy kitérőbe nem halsz bele! – érvelt, szándékosan hagyva ki, hogy talán bajbajutott emberek is lehetnek, elvégre, a szocializálódás lehetősége nem tűnt mérvadónak az ex-parancsnoknál.
A férfi vádjára először nem akart válaszolni, csak elégedetlenül összeráncolta a szemöldökét. Az idealizmusa olyasmi volt, amiről az ember önszántából sosem mond le, legfeljebb az évek viszontagságai tépázzák meg és vágják arcon a hitét. Néha Lucas maga is úgy érezte, átláthatatlan mocsárba taszítják az elvei, és minél kétségbeesetten küzd az ellen, ami a jelenlegi világukban a túlélést teszi lehetővé – önzőség, könyörtelenség, elhatárolódás –, annál gyorsabban nyeli el a mélység. Mégsem tudta elengedni az elveit, tűnjenek akármilyen ostoba álmodozásnak. – A K-17-esek nem fognak egy sminktükörrel ülni a semmi kellős közepén, hátha erre jár valaki! – Az ingerültség nem volt jellemző Lucas Bennettre; a csalódottság annál inkább. Úgy gondolta, a paranoiának is megvolt a maga előnye, többek között az, hogy életben tartott, ugyanakkor el is határolt mindentől, amiért értelme lett volna élni. Volt egyfajta makacsság az emberek többségében, ami akkor is felülírta a társadalmi elvárásokat a túlélés jegyében, amikor már ők maguk sem tudták volna megmondani, miért ragaszkodnak ilyen görcsösen a maradáshoz. Akikből ez a makacsság hiányzott, vagy bátrak lettek, vagy bolondok, és általában nem sokáig tartózkodtak az élők között. Bolond, bátor halottak. Még ezzel a címmel is könnyebb lélekkel lépett volna tovább, mint a tudattal, hogy meg sem adta a segítségnyújtás lehetőségét.
Ha te nem mész, majd elmegyek én. – Komolyan gondolta, hogy ő megy, de arra nem számított, hogy Rowan ilyen könnyen el is engedi. Olyan megdöbbenten állt a maga mögött porcsíkot húzó kvad után bámulva, mint legutoljára talán hat évesen, amikor dacosan eldöntötte, hogy az anyja álnokul akarja folyton spenóttal etetni, és inkább a mamához költözik, aki mindig citromos sütit süt neki, és egészen kilencig fent maradhat, mire Mrs. Bennett annyit mondott, „jó”, és kirakta az ajtó elé. Amit akkor nem tudott, az az volt, hogy az anyja végig figyelte a kukucskálón át, és esze ágában sem volt hagyni, hogy elmenjen, vagy bármi baja essen; Rowan ennek nyomát sem mutatta.
Számítania kellett volna rá. Ha már eleve öngyilkos küldetésre veszel rá valakit, nem feszegeted tovább a húrt.
Miután a motor zúgását és a kerekek alatt csikorgó kavicsok hangját elnyelte a messzeség, hirtelen ismét természetellenes csend ereszkedett a férfi köré. Sóhajtva rázta meg a fejét, és megigazítva a felsőtestén átvetett pántot, megindult a fény felé, ami azonban nem bukkant fel ismét. Ahogy egyre közelebb jutott ahhoz a helyhez, ahonnét a jelzés érkezett, úgy rántotta láthatatlan kéz görcsbe a gyomrát. Az ikertestvére, Mitch beszélt arról, mennyire groteszk volt a richmondi farmokon dolgozni, még az elején; hogy az embert nevetségesen megdermeszti a tehénbőgés és a lengedező búzakalászok látványa, ami annyira békés, hogy attól fél, felriad, és kiderült, hogy a háború borzalmainak még messze nincs vége. Lucas nem volt benne egészen biztos, hogy annyival rosszabb volna a helyzete, ha hirtelen húsz évvel fiatalabban ébredne fel az egyik elhagyatott hangár füllesztő melegében egy függőágyon, bár akkoriban nem sok döglesztőbb szituációt tudott volna elképzelni.
Voltak dolgok, amik a korral sem változtak soha; talán néha fájdogált a háta, megérezte az izmaiban egy-egy hosszabb gyaloglás kellemetlen utóját, és többször kelt fel éjszaka a természet hívó szavára, mint amit bárkinek beismerne, de az ösztönei nem tompultak. Még mindig nem tartotta felesleges kitérőnek ezt a kis sétát, és remélte, hogy ha valaki valóban bajba jutott, tud segíteni, de tekintete lankadatlanul pásztázta a környéket, a füleit oda nem illő zajokra figyelve hegyezte, és minél közelebb ért, annál reakcióra készebben feszült meg. Már feltűnt előtte egy farmház; nem látott a közelében sem embereket, sem járműveket, de a körülményekhez képest jól karban volt tartva. Az út szélén baktatott, hogy a lehető legtöbb vonalból védve legyen, tudat alatt is feljegyezvén minden lehetséges búvóhelyet, ahol vagy ellenség, vagy szükség esetén ő menedékre lelhet.
Bakancsai centikre süllyedtek a porban, ahogy harminc méterre megállt a háztól. A tücsökciripelésen túlnézve mozgás után kutatott odabent. – Hahó? – kiáltotta, igyekezvén annyi barátságosságot csempészni ebbe a szócskába, amennyi fizikailag lehetséges volt. Oda sem pillantva igazította meg a pántot, válaszra várva. Talán csak az egyik ablaktáblát csapkodta volna a huzat? De nem, az előbb, az egyik ablak előtt, mintha… Épp lépni készült a ház felé, amikor felrobbant mellette valami. Már azelőtt hasra vetődött és elgurult az egyik magányos, félig kidőlt lámpaoszlop mellé állított fémhordó mögé, hogy egyáltalán felfogta volna, mi történt. Féltérdre emelkedett, a mozdulat közben magához vonva a fegyverét, mely úgy simult a kezébe, mintha csak a karja meghosszabbítása volna. Könnyedén kémlelt ki vele a rozsdarágta lyukakon, arra azonban nem számított, hogy a távcsövön keresztül nem hogy nem K-sokkal kerül szembe, hanem még csak nem is felnőttel.
Mi a…? – Ekkor hallotta meg a figyelmeztető hangot, amely egyértelműen neki szólt, és egyértelműen nem felnőtthöz tartozott. Hiába kémlelte az ablakokat, a belátható távolt, továbbra sem volt nyoma másoknak; nem is beszélve arról, hogy az első robbanást nem követte második. Maga mellé nyúlt, ahová egy szétfoszlott anyagdarab esett alá égett szalmaszálak mellett; valamiféle festés látszott rajta. Nem tipikus bomba-alapanyag. Kényszeredetten, bizonytalanul engedte le a fegyverét. Egy gyerek? Mit keres itt egyedül? A megafon sokat torzított rajta, de majdnem biztos volt benne, hogy fiatalabb az ikreknél, talán Emmával egykorú. Valamiért kellemetlen érzés költözött a mellkasába, amiért az előbb fegyvert akart fogni rá, még ha akkor nem is tudhatta, kivel áll szemben.
Rendben, csak nyugalom, oké, öcskös? Nem bántalak! – kiáltotta vissza; ha lett volna rá alkalmas anyag a közelében, még fehér zászlót is lenget. Nem fog fegyvert fogni egy gyerekre; bár jobb szeretne nem több robbanás kereszttüzében lenni. Egyáltalán hogyan…?Luke vagyok! Segíteni jöttem… Te jeleztél? Nagyon okos dolog volt! Bajban vagy, vagy esetleg megsérültél?
Nem igen várt komoly választ a kérdésére. Egyébként sem igen érezte fairnek ezt a kihallgatósdit, míg ő egy rozsdás olajhordó mögött rejtőzködik. Nem neki való már a hosszú gugolászás. – Most kijövök, jó, pajti? Nincs fegyver. De te se robbants fel, rendben?
Lassan emelte fel a kezét, úgy, hogy először az bukkanjon fel a hordó mögül, hátha figyeli valahonnét; a füle vonalánál sokkal magasabbra nem nagyon tudta emelni, mert a válla még mindig nem jött teljesen rendbe, miután majd’ egy éve kapott egy golyót, miközben be akart lopózni a burok alá. Biztosra vette, hogy a fiú félt, azért csinálta… Bármit is csinált. Ő sem vett volna szívesen egy felfegyverkezett, idegen alakot, ha egyedül lett volna. Az idekint nem volt jó ómen. A kezeit végül maga Luke is követte, lassú, megfontolt léptekkel közelített a ház felé, a fegyvere ismét a hátán pihent. Egy belső hang (amely emlékeztetett Rowanre) rosszallóan morgott, amiért ilyen botor módon elősétált; olyan célpontot nyújtott ott állva, mint a régi vásárok sárga kacsái, épp csak egy „lőj le” villogó felirat hiányzott a feje fölül. Nagyjából öt méterre állhatott meg a ház árnyékában, hacsak a fiú előbb megállásra nem késztette. – Egyedül vagy, pajti? Hol van, aki vigyáz rád?

--------------------
user posted image
Email PosterEmail Poster
^
Dr. Presley Spector
 Posted: Sep 8 2017, 05:59 PM
Quote
Nincs
Offline
Magasság:
175 cm
Szemszín:
kék
Hajszín:
szőke
Kor:
35
3
bejegyzés
Emily Blunt
Várólistás
farmer
elvált


holden & presley
A fiú fiatal vonásai mély ráncokba ugrottak, ahogy a farmház vékonyka falain átszűrődő üzenetet hallgatta. Hátát a kifakult liliomokkal mintázott tapétának vetve nyújtogatta a nyakát, és a gazzal keretezett ablak két foltja közül vette szemügyre az olajhordó mögül előbújó idegent. Még mielőtt a tekintetük találkozhatott volna, a fiú elakadó lélegzettel ugrott vissza a fal takarásába. Hatalmas szája volt, de amikor valóban éles helyzetre került a sor, inába szállt a bátorsága.
Nem ez volt az első alkalom, hogy behatolók taposták az előudvar sípcsontot súroló füvét, de ilyenkor rendszerint ketten, a nagynénjével együtt barikádozták el magukat a házban, és a fiúnak fegyvert sem kellett fognia. Holden életében nem hiányolta még ennyire Pres nénit, akinek sosem lankadó anyáskodását megannyiszor kívánta már a Föld túloldalára, de legalább Hawaii valamelyik inaktív vulkánjának mélyébe. Neki és gyámjának megvoltak a fiú hangulatváltozásaiból, valamint a nő strázsálásából adódó különbségeik: aznap délelőtt is haragban váltak el. Holden a nem vagy az anyám című mottójával úgy magára csapta az ajtót, hogy belezengett a ház; a nagynénje pedig válaszul a fejéhez vágta, hogy miatta áldozott fel mindent, és ez a hála?
A nap végén viszont Presley minden kirohanást megbocsátott, a pár évvel ezelőtti tragédia tünetének könyvelve el azt; Holden pedig hálás volt, amiért ott volt még neki valaki, aki törődött vele. Egy kissé még mindig neheztelt a mai miatt, de remélte, hogy Pres néni szeretettel a szívében fog emlékezni rá, ha ma elesik a csatában. A Luke-kal vívott csatában.
A kezében szorongatott vadászpuskát Holden ugyan nem szegezte még emberi lényre, de a férfi leereszkedő hangvételétől kedve támadt hozzá. Egyszer mindent el kell kezdeni, ahogy annak idején az apja is noszogatta, ha a gyerek nem akarta kipróbálni a hatszázadik csapatsportot, amire beíratták. Lenny talán a mai napig forog a sírjában, amiért sosem sikerült sportembert faragnia a fiából. Valahogy mindig Holdent szerválták arcon vagy szabadrúgták ágyékon. A legtöbbször még a hatalmas baseballkesztyűjét is sikerült olyan helyre helyeznie a térben, hogy a tőle mindössze pár méterre álló játékos labdája még csak véletlenül se abba érkezzen. A vadászattal töltött napok azonban nem csak a kondiján, de a szem-kéz koordinációján is sokat javítottak.
– Ne beszéljen hozzám úgy, mint egy idiótához! – szólt ki a megafonon keresztül, amikor megelégelte Lucas gügyögését.
A férfi óvatosan bejelentette, hogy előjön, Holden pedig a függöny alá nyúlva az ablakhoz hajolt, és kikukucskált rajta. Közelről már nem tűnt olyan fenyegetőnek az idegen – az arcán nem látszódtak ártó szándék jelei. Lehet, hogy félkegyelműnek nézte a kölyköt, de nem úgy nézett ki, mint aki ebben a hiszemben megpróbálná kihasználni egy tudatlan gyermek naivitását. Holden engedte, hogy a sárguló vászonfüggöny visszahulljon a helyére, és tétovázva az orcáiba szívta, majd kifújta a levegőt, akár egy leeresztő gömbhal. Életében először jól elgondolkodott, mielőtt cselekedett volna.
A léptei alatt recsegtek-ropogtak a fadeszkák, és nyikorgott a faajtó is, ahogy a fiú lenyomta a kilincset, majd (ahogy a nagynénjétől tanulta) a vállának gödrébe rögzítette a vadászpuskát, hogy szabad kéz híján lapockájával tárja ki az ajtót. Kioldalazott a házból, és megállt a küszöbön. Amint az irányzék mögül alaposan végigmérte az idegent, lejjebb engedte a fegyver csövét – épp csak annyira, hogy végszükség esetén csípőből még tüzelhessen.
– Vigyázni? Ch, kire kell itt vigyázni? – kérdezte fölényes félmosollyal, és várta, hogy Luke eldobja az agyát. Valóban lenyűgöző lenne találkozni egy tízévessel, aki nem csak, hogy egyedül él túl a burkon kívül, hanem még a saját farmját is igazgatja, de Luke valószínűleg rögtön levette, hogy nem ez a helyzet, főleg, mivel Holden későn érő típusként sokkal fiatalabbnak tűnt a koránál.
Mivel a költői kérdés eredménye mindössze egy tücsökciripelős csend lett (már ha Luke volt olyan kedves megkímélni őt, és engedte, hogy elszálljon a magas labda), Holden beletörődően az ég felé fordította a tekintetét, és vállat vont.
– A nagynéném. Elment a piacra. – foglalta össze unott hangon. – Tudsz csapot szerelni?
Igen, igen, azt a csapot elvileg neki kellett volna megszerelnie, mivel Pres néni mai munkabeosztása az én elmegyek a piacra, te meg megszereled a csapot volt. Ehhez képest a nagynénje hamarosan hazaér, ő meg még hozzá sem ért ahhoz a fránya csaphoz. Annyira nem volt kedve ehhez a feladathoz, hogy inkább vészjelzésekkel ütötte el az idejét – arra azonban a legvadabb álmaiban sem számított, hogy komolyan jönni fog valaki, aki megszereli neki a csapot. Talán álmodik?
Megint az az önelégült félmosoly terült szét az arcán.
– Ha megszereled a csapunkat, cserébe adok neked egy egész doboz tehéntúrót. Sok benne a fehérje. Mit szólsz, tata? – tette csípőre szabad kezét.

A farmház fehérre mázolt bútorai szinte már világítani látszottak, ahogy visszaverték az ablakokon beömlő fényt. A szűkös előteret a függöny hézagából eredő, sárga fénycsóva szelte ketté, benne fénylő porszemcsék kavarogtak. A bejárat melletti falon téliruha helyett puskák és horgászbotok, esetleg kalapok lógtak felakasztva. Holden a pántjánál fogva aggatta fel a saját fegyverét, mert úgy ítélte meg, innentől fogva nem lesz rá szüksége. – Üdv Spectoréknál. A nevem Holden, egyébként. – magyarázott a fiú a mögötte belépő Luke-nak anélkül, hogy hátranézett volna. A hangja kissé savanykás volt egy olyan fiúhoz képest, aki egész jó lakhatással rendelkezett a kinti viszonyok mellett.
– Arra van a konyha – mutatott a bejárattól jobbra eső, pultokkal megrakott sarok felé, miközben már úton is volt egy másik irányba. – Egy kicsit bonyolult a rendszer, úgyhogy azt ajánlom, kezdj el ismerkedj vele, mert nincs sok időnk. Egy perc, és jövök.
Ezzel el is iszkolt a balra vezető folyosó mentén, és eltűnt az alaksorba vezető lépcső aljában.
És valóban, egy percre rá már vissza is tért. Luke ekkor már javában ismerkedhetett a csapberendezéssel, miközben a fiú odaviharzott hozzá, és levágott a pultra egy vödörnyi tehéntúrót. A fehérre mázolt kartonbútorokra nem mert volna ráülni, de a fenekét nekivetette a pultnak, és mellkasán összefont karokkal nézett le Lucas ügyködésére.
– Tetszett a mutatványom? – kérdezte hirtelen, és elvigyorodott. – Szerencsés vagy, ugye tudod? Te vagy az első ember, aki látta. Pres néni meg is nyúzna, ha tudná, hogy ilyenekre pazarlom az időmet. – húzta a száját, a nagynénje említésére lankadó lelkesedéssel. A nő folyton arra okította, hogy a tehetségét fordítsa elsősorban a farmra, másodsorban az alkotásra, és csak utolsó sorban a pusztításra. Pedig Holden imádott pusztítani. Egy nagy ember, talán egy író egyszer azt mondta: a pusztítás is az alkotás egy formája. – Elmondanám, hogyan csináltam, de lehet, neked egy kicsit magas lenne. – legyintett elnézően, és eltolta magát a bútorról, hogy a szobán átbattyogva, mélyet sóhajtva összeessen a kanapén. Egyik kezét a homlokára ejtette, egyik lábát pedig felrakta a fotel háttámlájára.
– Évek óta te vagy itt az első, aki betette a lábát ebbe a kócerájba. Régen megfordultak itt a nagynéném ismerősei, hogy terményeket cseréljenek, vagy dolgozzanak a farmon, de ez már a múlté. Pres néni mindenkit elmar maga mellől. – az utolsó mondatot már inkább csak magának mormolta el, de az sem érdekelte különösebben, ha Lucas füléig is eljut. Úgysem ismeri Pres nénit. Holden kinyúlt maga mellé, hogy elérje a kerek kávézóasztalra halmozott tárgyakat. Felvett közülük egyet, hogy megszemlélje a borítóját – egy CD volt, ősi technológia.
– Te láttál már ilyet, papa? – tartotta fel a műanyagtokot, bár nem igazán számított arra, hogy Lucas eléggé figyelne rá ahhoz, hogy odanézzen. – Talán még a te idődből való. Egy elhagyatott bevásárlóközpontban találtam egy egész boltot, tele ilyenekkel. – mondta. Presley-t tegnapelőtt megenyhítette annyira a richmondi szupermarket emléke, hogy megengedje az unokaöccsének a CD-lemezek közti kutakodást.
Holden megforgatta az albumot, melynek borítóján egy fekete, zselé által összetartott hajú fiatalember virított. A fiú egy pillanatra elmosolyodott a gondolaton, hogy ez a kép még egy olyan időből való, amikor az emberek megengedhették maguknak, hogy hajzselékkel foglalkozzanak. Szinte már nevetségesnek hatott az emlék.
– Ezt azért hoztam haza, mert rajta volt a nagynéném neve. – és felvette egy másik előadó lemezét. – Ezen meg apué. Te tudod, honnan kaptad a neved? Van egy Lucas a Bibliában is, azt tudom; apa mindent megtett, hogy a fejembe sulykolja azt a hülyeséget. Asz'szem, én valami kitalált hippiről kaptam az enyémet, de sosem volt alkalmam elolvasni azt a könyvet. Idekint nehéz hozzájutni az ilyesmikhez. Nem, mintha ezekkel sokra mennék – lengette meg a kezében tartott CD-lemezeket, és a kelleténél egy kicsit durvábban helyezte őket vissza a kávézóasztalra. –, lejátszó nélkül.
Ekkor Holden végre elhallgatott, és a plafonra meredve várta, hogy Lucas eredményre jusson. Már épp el is szenderült volna, ha nem hallja léptek zaját odakintről. Ezer közül is megismerte volna a hangot, amit olyan sokszor hallott már; szemei felpattantak, és úgy ugrott fel a kanapéról, mintha zabszemet dugtak volna a fenekébe.
– El kell bújnod! – hallatszott a hangos suttogása, és mire elhallgatott, már nyílt is az ajtó.
A küszöböt épp csak átlépő Presley a másik szobából hallatszó léptek zajára kapta fel a fejét. Az üres előszobába lépve bezárta az ajtót, és körbepillantott. – Holden? – kiáltott a fiú után, miközben kalapja karimájához nyúlt, hogy levegye és felakassza az ajtó melletti szögek valamelyikére.
Presley meg volt róla győződve, hogy az imént lépések zaját hallotta, választ viszont nem kapott. Tekintetét a folyosón tartva óvatosan maga mellé nyúlt, hogy felvegyen egy falnak támasztott puskát, amit menet közben biztosított ki. Lassan, elővigyázatosan kezdett a nappali és konyha felé lépkedni, miközben a környezetét kémlelte. Egy hétköznapi ember számára ez lett volna a túlreagálás definíciója, de Spectorék nem voltak hétköznapi emberek.
A nappaliba lépve elkerekedett szemekkel találta Holdent egy felnőtt férfival. A fiú szintén tágra nyílt tekintette, kővé meredve várta a reakciót, ami természetesen nem maradt el: Presley döbbenetét felváltotta az ellenszenv, és ráncba húzódó szemöldökökkel szegezte a puskáját a férfira.
– Lépjen el a fiútól! – utasította őt zord hangszínen, és változatlanul célozva elkezdett közelebb lépkedni.
Holden felemelt kezekkel lépett a kettejük közé, úgy hadonászva, mintha egy megbokrosodott lovat akarna lenyugtatni.
– Ne! Ne bántsd, meg tudom magyarázni! – hadarta. Presley tekintete a fiú és a férfi között cikázott, de a fegyvert egyelőre nem eresztette el. – Luke nem akar rosszat. Megjavította a csapunkat! – gesztikulált Holden a háta mögé, a csap felé. Presley-nek kellett egy kis idő, míg feldolgozta ezt az információt, de szemmel láthatóan ebből sem szűrt le semmi jót, ugyanis arcán ugyanaz az ellenséges kifejezés ült, mint az imént.
– Szóval ezért jött. – bólogatott keserű félmosollyal, és közelebb lépett, egészen addig, amíg Holden az útját nem keresztezte. – Hogy megjavítsa a csapunkat, mi? – kérdezte, egyértelműen hátsó szándékot sejtve a jócselekedet mögött. Rántott egyet a puska csövén, a férfi felé bökve. – Mit akar itt?

--------------------
D R . S P E C T O R
written by Darcy
Email Poster
^
Lucas Bennett
 Posted: Sep 8 2017, 10:50 PM
Quote
Nincs
Offline
Magasság:
190 cm
Szemszín:
kék
Hajszín:
szőke
Kor:
43
6
bejegyzés
Nikolaj Coster-Waldau
Kitaszított
ex-rendfenntartó
Házas


Lucas Bennett
Luke alapvetően kedvelte a gyerekeket, sőt, kifejezetten szerette őket. Ő volt az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy teljes mértékben a természetes módon dőljön el, milyen neműek lesznek a gyerekei (mert habár odakint dúlt a háború, és pattanásig feszült a helyzet, sokaknak még mindig a mániájuk volt, hogy különböző mesterséges eljárásokkal elérjék, hogy feltétlenül fiú-lány ikreik szülessenek, hiszen az milyen aranyos), és ő kérte az ikrek születését követően nem kissé lestrapált Alice-t arra is, hogy vállaljanak be még egy gyereket. Igazság talán még több újgenerációs Bennett szaladgálna, ha nem észlelték volna valamikor Emma második születésnapja körül, hogy nincs minden rendben; mindig nagy családot akart, de csakis megfelelő háttérrel. Legalább annyira szeretett apának lenni, mint az embereket szolgálni; persze, az apaság árnyoldalai igencsak megtépázzák a gyerekek zsenialitásába vetett hitét az embernek, főleg, ha több tinédzser lánya is van egyszerre. Valahogy a kisebbekkel sokkal könnyebb; nyitottabbak nem csak a szeretetüket, a gondjaikat illetően is, és nem harapják le az ember fejét, ha meg meri kérdezni, mi volt az iskolában. A kisebbeknek nyíltan volt szükségük a törődésre, és hagyták is, hogy segítsen nekik; habár nyilvánvalóan mérhetetlenül büszke volt arra, hogy a lányai lassan felnőttek, és egyedül vezetik majd az életüket, kissé elveszettnek is érezte magát a gondolattól, mintha a lénye egy része hirtelen üressé vált volna. Többek között ezért is tartotta nagy becsben Genesist, aki nem csak levette a lábáról, és tette több szinten élvezetessé a sportpályán mögötte futást, efféle indíttatásaiban is partner volt. A valóság marka ismét vasszorításába fogta a szívét, ahogy eszébe jutott mindaz, amit akart, és mindaz, amit maga mögött kellett hagynia, az a sok „mi lett volna ha”. Már nem volt olyan éles, szaggató fájdalom, mint az elején; inkább egy tompa búgás a feje hátuljában. Egy idő után már a szenvelgés sem az igazi.
Igen, szerette a gyerekeket. Még azt az ismeretlen fiút is, aki felrobbantott egy madárijesztőt, holott ő hívta ide. Bár sokkal jobban szerette volna, ha nem fogna rá sörétest.
A függöny libbenését ugyan látta, de a hanghoz tartozó ábrázattal már csak a fegyver csöve mögül találkozott szembe, és hirtelen megint megkérdőjelezte magában, mennyire tudja jól felmérni a korokat. Elvégre, először Reyt is tizenévesnek nézte, Jennyt pedig idősebbnek a koránál, bár volt annyi esze, hogy ezt ne mondja meg neki. A fiú – Holden, mint később kiderült – arc alapján inkább Emmához állt közel, míg a magassága miatt az ikrekhez tette volna korban. Valójában mindegy volt, mindkét esetben elég fiatal volt, Luke meg elég öreg, ahogy arra többször is felhívta a figyelmét. Mintha a Reese-kölyök reinkarnálódott volna benne.
Próbált a tőle telhető legmegnyugtatóbban mosolyogni, ami nem volt egyszerű feladat, ha egy minden jel szerint önérzetes tizenkét éves fogott rá fegyvert, akik nem az impulzívság-mentességükről voltak híresek.
A nagynénéd? – kérdezte, de inkább csak magától; értőn bólogatott, és bár az első egy perc alapján igazán nem sok oka volt megkedvelni a fiút, mégis megnyugodott kissé, hogy nem egyedül hagyták a vadonban. Mindig is szívügyének tekintette az elveszett gyerekek igazgatását; talán ahhoz lehetett köze, hogy még a háború alatt, mikor már arcszőrzetet is alig növesztő kölyköket soroztak be, sokkal találkozott a jelképes sáncokban, remegve és félve és értetlenül. Aztán a legtöbben meghaltak.
A BDIS-nél ha valamit, azt nagyon jól megtanulhatják az oda jelentkezők, hogy tegyenek úgy, mintha a főnök ötletei valóban világmegváltóan zseniálisak lennének, és nem csak azért tapsolnának, mert az apja valami fejes a városi tanácsban. Azért, hogy Holden ne akarja lelőni vagy felrobbantani, igazán nem volt nagy ár, hogy Luke előhívja ezen meggyőző képességét, és csak őszintén mosolyogjon a fiú szavaira, majd hümmögjön a kérdésére. Nem volt szüksége éppenséggel túróra, bár biztos volt benne, hogy akadtak olyanok a táborban, főleg a kisebbek, akik nem is találkozhattak ilyesmivel; mégsem akarta elutasítani a fiút. Az érzés, hogy muszáj biztosra mennie, nincs veszélyben, úgy birizgálta az agyát, mint valami makacs viszketés, egyszerűen muszáj volt engedelmeskednie a késztetésnek, hogy megvakarhassa.
A fehérje fontos. És a vitaminok is, tette hozzá gondolatban, de Holden nem olyasvalakinek tűnt, aki értékelné az ilyesféle kioktatást. Majd azután, hogy megittak egy teát, vagy valami.
Még egyszer utoljára körülnézett az előudvarban;valahol azt várta, hogy a poros úton meglátja közeledni Rowant, valahol pedig örült, hogy nem. Néha úgy tűnt, az emberek legnagyobb százaléka sikeresen táncol Rowan mind a hétmilliárd idegsejtjén. Sóhajtva lépdelt fel a verandára, és vette górcső alá a házat; látszott rajta, hogy a tökéletes kondíció már rég nem létfontosságú kérdés a tulajdonos számára, de Luke számára már az is otthonos volt, ami száraz marad, és nem kell arra ébrednie, hogy bogarak mászkálnak az arcán. Piti dolog, de ha egy dolgot kérhetett volna Istentől, hát biztosan az lett volna, hogy az összes rohadt légy haljon ki. A kinti csend szürrealizmusa odabent is folytatódott, és hirtelen kifejezetten kényelmetlenül érezte magát talpig védőfelszerelésben.
A tekintetét nem kerülte el az akasztó, amin több fegyver is lógott; idekint nehéz volt túlélni, ha nem volt nálad valami, amitől az emberek féltek, még ha nem is használod. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy jó szándéka jeléül ő is odaakassza a puskáját, de végül az ösztönei győztek a szíve felett, és csak a konyhai asztalra tette le, a mosogatóhoz közel. A kint érzett kényelmetlenség itt vált igazán zavaró érzéssé, így abban az egy percben, míg a fiú magára hagyta – nem tudta eldönteni, ő ilyen barátságos, „nem fogom kirabolni a házadat” arcú, vagy Holden nem elég gyanakvó –, megszabadult a felsőtestét védő lemezek többségétől, és a focistafelszerelésre hajazó összeállítást a fegyvere mellé tette a pultra. Mire Holden visszaért, már a felsője ujjait könyékig feltűrve feküdt a mosogató alatt, és próbálta nem belelógatni a haját az ott felgyűlt piszkos vízbe. Az ott talált szerszámokkal próbálta megfejteni az elrozsdásodó csövek titkait; abban már most biztos volt, hogy a tömítés-hiba mellé egy kellemes dugulással is meg kellett birkóznia.
Meglehet, pajti – mosolygott fel a csapra Holden megjegyzésére. Nem a tűzszerészet volt az erőssége, de egyszerűbb detonációkat még ő is össze tudott hozni. Persze, őt tanították rá; magától talán nem jött volna rá, úgyhogy eszében sem volt lekicsinyelni a teljesítményét. – Lehet, hogy a nénikéd csinálja jól. Az emberek többsége manapság nem köszöngetni jár máshoz – mondta félszívvel. Még mindig nem tudta pontosan meghatározni a fiú korát, de ez univerzális lecke volt, amit nyilvánvalóan nem vett elég komolyan, hiszen ő is épp itt volt, még ha a kevés kivétel egyikét képezte is.
Egészen otthonosan érezte magát; ő valami olyat szerel, amihez valójában nem ért, és egy szerelőrobot sokkal gyorsabban végzett volna vele, egy „engem senki sem érthet meg” tinédzser pedig minden adandó alkalommal emlékezteti arra, hogy öreg, és hogy egyébként sem számít, mit mond, hiszen a felnőttek mindig ostobák. Rory gyakran csinálta ugyanezt; nem kellett volna ott maradnia és panaszkodni, de megtette, úgyhogy egy idő után rutinos családi programmá vált. Neki csak öccsei voltak, a férfias dolgokhoz értett, úgyhogy mindig szeretett volna egy fiút, hogy megtaníthassa mindenfélére, amiket ő is a saját apjától tanult. Most kezdte meggondolni eme elhatározását; a tinédzserlányok is tudtak agyzsibbasztóak lenni, de a fiúk cserébe még csak nem is voltak aranyosak, sőt, általában kifejezetten büdösek. Az egyik építész ismerősétől tudta, hogy az emberi bűznek is van mértékegysége, méghozzá az olf; egy olf egy átlagos felnőtt férfi büdössége. Egy tinédzser fiú legalább három olf. Nem tudta, miért számít ennyivel büdösebbnek, de nem is akart rájönni, vagy Holden szagolgatni, a mosogató alatt épp elég áporodott rothadásszag öntötte el a szaglójáratait.
A fiú ezt követő kérdéseire csak szórakozottan hümmögött, lefoglalta, hogy megpróbálja mozgásra bírni az egyik csavart Presley említésére viszont akaratlanul is elmosolyodott a bajsza alatt. – Wise men say, only fools rush in… A nagyszüleidnek jó ízlése lehetett. Még ha ezzel sokan vitatkoznának is. – Az ő ízlésével is sokan vitatkoztak; Rory például egyszer ki is jelentette, hogy nem hajlandó egy kocsiban utazni vele, ha tovább kell Aerosmith-t hallgatnia, és még Jenny is egy kicsit ferdén nézett rá, mikor többek között a Can’t help falling in love with you-t tetette fel az esküvői lejátszási listájukra.
Take my hand, take my whole life too…
Onnan kaptam – bólintott, habár Holden azt nem láthatta. Éppen csak sikerült elkerülnie, hogy a víz a szemébe csöpögjön. Azt már nem tette hozzá, hogy az apja, isten nyugosztalja, haláláig meg volt győződve róla, hogy a nevét George Lucasról kapta. – Lejátszókból sajnos épp kifogytam. – Nevetséges, mennyire hozzászokik az ember az előjogokhoz, és csak akkor veszi észre, mennyire fontosak, mikor elveszik tőle; a zene is ilyen volt. Türelmesen válaszolgatott Holden kérdéseire, miközben a csapra fókuszált. A tömítés javítására jobb megoldás híján szigetelőszalagot használt, és olyan szorosan bebugyolálta a csövek csatlakozását, mint a tél idején a lányait, akárhányszor levitte őket a játszótérre.
Már azt hitte, nyerhet a csappal szemben, mikor ő is meghallotta a kívülről érkező hangokat. Olyan gyorsan próbált meg felülni, hogy elfelejtette, hol van, és beütötte a fejét a pultba. Még mindig a homlokára növő szarvat próbálta visszanyomni a koponyájába és sziszegéssel enyhíteni a lüktető fájdalmat, mikor a zord utasítás felcsendült, és újabb puska szegeződött rá. Valamiféle családi szokás lehetett. Engedelmesen, lassú mozdulatokkal tápászkodott fel; meglepte, mikor Holden hevesen a védelmébe vette. Nem tudta, melyikük a legijedtebb a helyzetben; valószínűleg neki kellett volna annak lenni, de a fiú legalább olyan kétségbeesettnek tűnt. Nem tudott nem egyetérteni. Igen, ne bántsuk Luke-ot, kapjon egy fejsimogatást, egy jutalomfalatot és engedjük szabadon. A csapjavításra csak bólogatott, és meglengette a kezében tartott franciakulcsot, mintegy bizonyítékként; mikor rájött, hogy ez akár fenyegető is lehet, inkább lassan letette a pultra.
Lebuktam – lépett előre. – Igazából azért jöttem, hogy felgyújtsam a házat, ellopjam az összes tejterméket és magamévá tegyem a CD-gyűjteményt, de zavart a csap csöpögése, úgyhogy előtte még gondoltam, megjavítom. – Látván, hogy humora valószínűleg nem talált célba, még gyorsan hozzátette: – Vicceltem. Luke vagyok, örvendek a… – Előre indult, hogy kezet foghassanak, de a puskát látva meggondolta magát, és inkább visszalépett. – …Szerencsének. Csak azért jöttem, hogy segítsek… Vagyis, hogy megbizonyosodjak arról, nincs szükségük segítségre. A K-17 újabban úgy döntött, kiterjeszti a területét, és egy működő farm… Komoly célpont lehet. Bár ahogy látom, nem részesülnének olyan könnyed fogadtatásban, mint várnák.
Holden megerősítésére volt szüksége ahhoz, hogy a kényelmetlen tam-tam elvándoroljon a mellkasából azzal együtt, hogy a puska csöve sem szegeződött már rá. Egy fokkal bátrabban lépett előre és nyújtott kezet a nőnek, remélvén, hogy elfogadja a békejobbot. – Lucas Bennett. Ex-BDIS. Feltörekvő ördögszekér. Humorista, ha esetleg mindenki más meghalna a világon, és csak az én szórakoztató társaságom marad. Azt még…? – Tett egy mozdulatot a csap felé, és amennyiben a nő beleegyezett, még elvégezte az utolsó simításokat a csöveken. Amikor végzett, megnyitotta a vizet, ami gond nélkül folyt tova.
Elméletileg működik… De szerintem van egy nagyobb vízkövesedés valahol a rendszerben. Ecet és szódabikarbóna, az elvileg megoldja, meg trisó és forróvíz… – Az biztos, hogy reggel nem azzal a szándékkal indult el a táborból, hogy majd ideiglenes vízszerelőt fog játszani. Hirtelen nem is nagyon tudta, mit mondhatna, míg a kezét törölgette. – Öhm… Van valami, amiben még segíthetek?

--------------------
user posted image
Email PosterEmail Poster
^
1 User(s) are reading this topic (1 Guests and 0 Anonymous Users)
0 Members:

Opciók
Válasz írása
Új Topic
Szavazás indítása


 


 

SKINNED BY Vanessa of SHINE and CAUTION
GO TO TOP